Szakíts, ha bírsz!

Szegedi Gábor | 2017.03.26 |

“Értékellek mint embert” volt a mottója a 2007-ben útjára engedett, ún. szakítósblognak, ahova boldog-boldogtalan (leginkább boldogtalan) beküldhette szakítási történetét, azzal, hogy a formálódó online közösség megszakértse, és ezzel segítse a feldolgozást, vagy épp, hogy egy jót szórakozzanak együtt. Szerintem nem véletlen a szakítós blog hirtelen népszerűsége, hiszen nagy és valós igény megosztani azt a traumát, ami sok esetben majdnem olyan súlyos mint egy közeli hozzátartozó halála. A közösség gyorsan kialakította saját szókincsét, 2009-re egy-egy érdekes bejegyzés több mint 1000 hozzászólást jegyzett, ami elég komoly olvasottságot tükröz (vagy egy kis közönség nagyon élénk kommunikációját). A blog később társkeresőként is működött majd 2012-ben leállt, de léte, népszerűsége jól jelezte, hogy igény van sok  “szakításban érintetteknek” arra, hogy tanácsokat kapjanak a feldolgozásra, vagy legalább a fájdalom/bűntudat csökkentésére vonatkozóan. És őszintén, ki nem érezte azt nagyon fiatalon (vagy kevésbé fiatalon),hogy eszköztelen, és nem is tudja hova forduljon, mert nem tudta hogy kell az ilyesmit kezelni és nem volt, aki igazán tudott volna segíteni?

Az tudható, hogy az iskolai szexuális felvilágosítás enyhén szólva elnagyolt kis hazánkban, kidolgozott felvilágosító program van, de nem használatos, és a tanárokon, illetve az iskolán múlik, hogy meghívnak-e orvost, pszichológust, vagy esetleg profi szexuális nevelőt (mert ugye ilyen is van) , hogy meséljen kicsit a diákoknak.

Nekem pl. erről az az egyetlen emlékem, hogy nyolcadikban küldtek valakit az általánosba, hogy tartson egy előadást, de én pont beteg voltam és lemaradtam. A többiek elmondása alapján előadása “a ne feküdjetek le egymással házasság előtt” mantrában csúcsosodott ki, és adott egy-két praktikus tanácsot (pl. hogy a fiúk ne üljenek túl sokat a forró radiátoron). Más infót 12 év alatt közel s távol nem kaptunk, és máshonnan kellett autodidakta módon összekaparni, és az ígéretesen hangzó osztályfőnöki óra, ami pedig jó lehetőség lett volna ilyesmire, jellemzően azzal telt, hogy bepótoltuk az ofő szakóráján elmaradtakat (általánosban fizikáztunk, gimiben töriztünk).

Ez igazából most sincs másképp és sorra nőnek fel azok a generációk, akik durva becslésem szerint 10-12 ezer órát töltenek az iskolapadban, és megtanulják majd elfelejtik első és a második triumvirátus tagjaitól kezdve a papucsállatkák osztódásáig a körülöttük lévő világ felépítését (és itt igazán nem ezeknek a lexikális elemeknek a fontosságát szeretném lefitymálni) de valamiért nem fér bele pár száz vagy akár 50 óra arról, ami a fiatalságot úgy egyébként 12-13 felett a legjobban érdekli. Na és persze említett fiatalságot nem csak a szex érdekli, hanem a párkapcsolatok, a vonzódás és a taszítás és ezek megfelelő kezelése. És akkor most beidéznék valakit, aki nemrég azt találta mondani:

“Miért nem tanították meg nekünk az iskolában, hogy hogyan kell szakítani?”

Igazán jogos felvetés, főleg ha arra gondolunk, hogy milyen érzelmi megrázkódtatást tud okozni egy szakítás mindkét fél számára. Jól illusztrálja ezt egy szófelhő-összehasonlítás, egy friss tanulmányban állították össze és azt mutatja, hogy szerelmespárok Twitteren át hogyan kommunikáltak szakítás előtt és közvetlenül utána.

loveyouloveyounot

A “shut the fuck up” nem minden esetben elkerülhető, de azért vannak olyan dolgok, amelyek esetleg megszívlelendőek és segíthetik a szakítás feldolgozását.

Ehhez részben felhasználnám a Psychology Today cikkét a “jó szakításról”, és kiemelnék néhányat a szerző (Elizabeth Svoboda) által felsorolt 12 pontból:

1. Vállald fel a szakítást

Vagyis ne próbáljuk áthárítani a felelősséget a másikra. Ne úgy oldjuk meg, mint Kohn, akit arra kötelezett a rabbi, hogy bocsánatot kérjen Grüntől, mire felhívta, hogy “Weisz lakás?” és amikor Grün azt mondta “nem,” lerakta, hogy “ja, bocsánat”. És ne úgy, hogy szándékosan gonoszkodunk, hátha abból rájön a másik, vagy megpróbáljuk kiprovokálni, hogy szakítsanak velünk, hisz akkor a felelősség és a bűntudat is minimum megosztott. A kaliforniai Gyászfeldolgozási  Intézet (Grief Recovery Institute, tényleg van ilyen, bár lehet, hogy van rá jobb fordítás) munkatársai szerint ez a taktika azért veszélyes, mert a másik önbecsülését erősen kikezdheti. Ha nem veszik észre, hogy itt szakítás-előkészítés folyik, akkor érezhetik azt, hogy valamit rosszul csinálnak, hogy nem értékes emberek, stb. Ami egyúttal alááshatja a kapcsolatba, a másikba vetett bizalmukat egy új kapcsolatban.

2. Szemtől szembe mondd meg

Azaz ne SMS-ben, ne emailben, nem facebookon, mint ahogy azt már legalább egyszer megtette a cikkben idézett felmérés szerint a 13 és 17 év közöttiek közel egynegyede. Merthogy van a testbeszéd, ami picit nyújthat vigasztalást, megadhatja azt a bizonyos “de azért fontos vagy” érzést, szemben egy fagyos meszidzzsel, amely tényleg azt az üzenetet hordozza, hogy még egy találkozásra sem voltál érdemes. Ha valaki írásos üzenetet kap, akkor azért elég nehéz kikövetkeztetni, hogy valójában mi is volt a probléma, és ha nem sikerül a szakított félnek lezárnia a kapcsolatot, az aztán hosszú ideig emésztheti feleslegesen. És persze sokkal könnyebben kerülhetünk az alábbihoz hasonló kellemetlen helyzetbe:

awkward-texts

Persze ez sem aranyszabály, hiszen előfordulhat olyan helyzet – például lehet arra számítani, hogy a másik agresszívvá válik – amikor a digitális szakítás jobb, mint élőben.

3. Méltóság

Ne inzultáljunk, ne vádaskodjunk, ne vagdalózzunk – hasonló ez az egyes ponthoz, miszerint ha már szakítunk, akkor nagyon vigyázzunk a másik önbecsülésére, és méltósággal váljunk el, nem sértve és megalázva a másikat, pl. korábbi tetteik felemlegetésével.

4. Őszinteség.

A “Már nem vagyok beléd szerelmes” jó mondatnak tűnik, de nem kell az őszinteséget túlzásba vinni, mert ha mindent elmondunk, (pl. hogy zavar, hogy nem tud főzni vagy hogy nem ért a politikához) akkor elképzelhető, hogy ugyanúgy a becsületébe gázolunk mint ha válogatott sértéseket vágnánk a fejéhez. A kapcsolatnak úgyis vége, nem szükséges még tovább kínozni a másikat azzal, hogy az őszinteség álcája mögé rejtőzve levezetjük, hogy “mi a baj vele.” Egy amerikai pszichológus szerint elég ha az az üzenet, hogy “Nem téged kereslek, hanem valaki mást,” és akkor annak nem az a kifutása, hogy az ő rendszerében van a hiba.

5.  Ne mondj nagy közhelyeket, mint pl. “Bennem van a hiba és nem benned.”

Ha ennyire általános a magyarázat, az megint azt üzenheti, hogy nem becsülöd eléggé a másikat. Az ilyen közhelyek nem tűnnek hihetőnek és bizonytalanságban tartják a másikat a valódi okokat illetően. Itt egyébként elég vékonynak tűnik a határmezsgye a “nem téged kereslek” és a “bennem van a hiba” között, én talán azt mondanám, hogy az hitelesség a lényeg: ha tényleg úgy érzem, hogy bennem van a hiba (mert pl. úgy általában képtelen vagyok elköteleződni) akkor ezt meg lehet mondani, de ha nem gondolom ezt és csak úgy bedobom a közhelyet, az üressé teszi a magyarázatot. A “nem téged kereslek” is lehet üres közhely, ha csak egy mondat marad és nem kerül megfelelő megvilágításba.

6. Nem kell részletesen kielemezni, hogy miért is romlottak el a dolgok

Mert ugye az nagy összecsapásokhoz vezethet, hisz a két fél úgysem fogja egyformán látni a dolgokat (pláne a szakítás pillanatában) és akkor jól bele lehet futni egy komoly, teljesen értelmetlen, ámde kínos és részletes vitába, amely csak rontja a helyzetet. VAGY a vita hevében a szakító fél meggyőzettethet arról, hogy mégiscsak maradnia kell ebben a diszfunkcionális kapcsolatban.

7. Legyen egyértelmű a szakítás

Tehát ne próbáljunk meg úgy tenni, mintha lehetne valamiféle átmeneti fázis, amikor csak úgy, vagy “legyünk baráttokként” találkozgatunk, hisz ez jellemzően arról szól, hogy a szakító fél kezelni próbálja a bűntudatát. A szakított azonban simán lehet, hogy szenved, mert nem tudja, hogy ez pontosan mit jelent, és még egy ideig tovább reménykedik minden egyes találkozás előtt.

8. Emelj ki jó dolgokat a kapcsolatban

Ami szintén segítheti a másikat abban, hogy megtartsa az önbecsülését és ne érezze azt, hogy az egész számodra nem jelentett semmit vagy hogy végig csak megjátszottad azt, hogy jó volt vele.

Ez nyolc pont, a többi nem kifejezetten a szakítóknak szól, azokat nem hívom be ide.

Az biztos, hogy az efféle írott szöveges okosságok általában sokkal kevesebbet tudnak adni/segíteni mint egy élő, tapasztalt, hiteles személy, akitől lehet konkrétan kérdezni, és aki részben személyes tapasztalatai alapján ezekre valószínűleg jó válaszokat fog tudni adni. A szakítós blog se rossz ötlet, csak ott nem lehet tudni, hogy kiktől kapja az ember a jótanácsokat, és jó eséllyel frusztrált és gyűlölködő kommentek is érkeznek.

Előre tehát szexuális/szerelmi felvilágosítás felé, és ebbe vegyük bele a szerelmi-szakítási tanácsadás kultúráját is, nehogy úgy járjunk mint szegény Taylor Swift, aki kénytelen volt egy meglehetősen bugyuta dalban megénekelni a szakítós mondatok alapján jogosnak tűnő fájdalmát:

 

 

Vélemény, hozzászólás?