Poliamor családban nőttem fel

Love Cafe | 2016.03.09 |

Benedict Smith cikke a VICE-ból.

i-grew-up-in-a-polyamorous-household-528-1433107397-crop_desktop

Kevés kulturális szimbólumnak van akkora súlya, mint a nukleáris családnak. Mind ismerjük milyen az: anya, apa, két gyerek, egy kutya, fehér kerítéses családi ház. Félre ne értsenek, nincs ezzel semmi gond – csak engem épp nem így neveltek.

Az én szüleim poliamorok – ez egy görög/latin kevert szó, olyan romantikus nem-monogámiát jelent, amelybe az összes résztvevő beleegyezik. Gyerekként együtt laktam az apukámmal, anyukámmal, az anyukám partnerével és egy darabig az anyukám partnerének a partnerével is. Anyunak volt, hogy négy partnere is volt egyszerre. Apunak is voltak partnerei. Felnőttek egy összefüggő hálózata nevelt fel, akiknek a kapcsolata ugyan nem volt kizárólagos, de elkötelezettek maradtak egymás iránt évekig, akár évtizedeken át.

Olyan nyolc éves lehettem, amikor először elmagyarázták ezt nekem. A négy éves kisöcsém megkérdezte, hogy James, anyukám partnere miért tölt velünk ilyen sok időt?

– Mert szeretem – mondta Anyu teljesen magától értetődő módon.

– Hát, akkor jó, – mondta az öcsém – mert én is szeretem.

Ilyen egyszerűen el is volt ez intézve. Ha visszaemlékszem, ezen csodálkozom a leginkább: hogy mennyire mindennapi volt a helyzetünk. Már majdhogynem azt kívánom, hogy bárcsak izgalmasabb lett volna – ártatlan gyerekként besétálni egy amfetaminos szexorgiába, meztelen pantomimesekkel, apácákkal és mindenféle szárnyasokkal –, de nekünk ugyanolyan hétköznapi problémáink voltak, mint bármelyik másik családnak a környéken.

Sosem nehezteltem a szüleimre, amiért időt töltöttek a partnereikkel. Mind együtt mentünk nyaralni, vitorlázni vagy moziba. Az, hogy több felnőttel voltunk körülvéve, azt jelentette, hogy több szeretetet és támogatást kaptunk, és több felnőtt vigyázott ránk. Apa és James nem voltak féltékenyek és nem nehezteltek egymásra. Semmi sem állt tőlük távolabb, mint az alfahímek férfias versengése: jó barátok voltak.

Emlékszem rá, amikor James először szidott le. Nyolc éves voltam, és majdnem kisétáltam az úttestre, amikor ő visszarántott a járdára, és kiabált velem, amiért nem néztem körül. Emlékszem, azt gondoltam: Ó ez a felnőtt is leszidhat engem? De nem telt sok időbe, amíg rájöttem, hogy ez azt is jelentette egyben, hogy egy másik felnőtt is vigyáz rám – aki nem hagyja, hogy kilapítson egy autó –,- és ez tulajdonképpen jó nekem.

Szerencsém volt, hogy többnyire idilli otthoni környezetben nőttem fel, mert az iskolába járás egy rémálom volt. Dadogtam, és előszeretettel hallgattam a nyolcvanas évek rock-balladáit – ha még ennek a tetejébe bárkinek elmondtam volna, hogy mi folyik otthon, egy perc nyugtom nem lett volna. Mivel egy másik gyereket azért piszkáltak, mert az apukája maradt otthon a gyerekekkel, nem állt szándékomban elárulni, hogy az én anyukámnak meg négy pasija van. Csak egy igazán jó barátom volt, (ha több lett volna, az megakadályozott volna abban, hogy járjam a lelki utamat, ami a Csillagok Háborúja enciklopédiák elmélyült tanulmányozásából és katartikus, tobzódó korai maszturbációs kísérletezgetésből állt). Ő volt az egyetlen, aki tudott a szüleimről, és ő csak vállat vont rá.

Viszont a templomi közösségünkben fény derült a szüleim bonyolult berendezkedésére. Nagyon szoros viszonyban voltunk a helyi, kelet-londoni anglikán-katolikus plébániával –- anyukám még tanított is a vasárnapi iskolában. Sosem hazudtunk a családi felállásunkról, csak nem akartuk reklámozni. Jamesre „a család barátja”-ként utaltunk, ami egy darabig működött is. Egy idő után azonban lebuktattak minket. Valaki az interneten keresgélve megtalálta anyukám LiveJournal oldalát, és elhíresztelte, hogy a családom poli.

A legtöbb ember próbált megértő lenni, de nem mindenki volt erre képes. Az egyik család oly mértékben elítélte a szüleim életvitelét, hogy megtiltották a gyerekeiknek, hogy velünk játszanak. Ez később odáig fajult, hogy tettek egy bejelentést a családsegítőhöz, összemosva a poliamor gyereknevelést és a gyermekbántalmazást, aminek folytán elárasztották az otthonunkat a szociális munkások. Emlékszem, hogy ültem a földön a nagyszobában, előttem a Robot Wars játékaim, az egyik kezemben Hipnotizáló-Korong, a másikban Öldöklő Lovag és próbáltam meggyőzni a szociális munkásokat, hogy a szüleim nem bántottak.

Mostanában, ha megemlítem valakinek, hogy a szüleim polik, a reakciók valahol a „nagyon fura” és a „fú, de menő” között váltakoznak. A legtöbben örülnek a dolog újdonságának. Egyesek fenyegetve érzik magukat, de általában megnyugszanak, amikor biztosítom őket arról, hogy ez nem az ő monogámiájukra vonatkozó kritika.

Összegezve, a neveltetésem jobb emberré tett. Sokféle felnőttel beszélgethettem, akik sokféle háttérrel rendelkeztek, akár a szüleim partnereiről volt szó, akár a partnerek partnereinek a partnereiről, vagy akárkiről. Együtt laktam heterókkal, melegekkel, biszexuálisokkal, transzneműekkel, írókkal, tudósokkal, pszichológusokkal, örökbefogadottakkal, bermudaiakkal, hongkongiakkal, gazdagokkal, és olyanokkal, akik segélyeken éltek. Azáltal, hogy ebben az olvasztótégelyben cseperedtem fel, nyitottabbá váltam; ez tett azzá az emberré, aki ma vagyok.

Sosem irigyeltem a barátaimat, akiknek monogám szülei voltak. Ismertem gyerekeket, akik két szülővel éltek, vagy eggyel, vagy mostoha szülőkkel, vagy nagyszülőkkel, vagy nagynénikkel és nagybácsikkal. Az én helyzetem ehhez képest nem tűnt furcsának. Azt hiszem, kevés különbség van aközött, ahogy a monogám szülők és a poli szülők cseszik el a gyerekeiket. A jó szülők jó szülők, akár egy, kettő, három vagy négy van belőlük. Szerencsére az enyémek fantasztikusak voltak.

Nem gondolom, hogy a poliamoria bármilyen szempontból jobb lenne a monogámiánál – egyszerűen más. De azt kívánom, bárcsak ne lenne ennyire stigmatizálva. Az emberi civilizációk csupán 17 százaléka szigorúan monogám; az emberi társadalmak nagy többségében házasságtípusok egy keveréke létezik. Nincs olyan, hogy hagyományos család. Sex at Dawn című könyvében Christopher Ryan amellett érvel, hogy a monogámia nem régebbi, mint a mezőgazdasági forradalom. Azelőtt kis gyűjtögető közösségekben éltünk, ahol megosztottuk a vagyont (ételt, szállást, fabunkókat, kardfogútigris-ágyékkötőket stb.). Aztán a mezőgazdaság beköszöntével az apaság bizonytalansága és a vagyon örökösödésének biztosítása okán kialakult a monogámia. Ryan szerint a modern romantikus beállítódásunk szükségtelenül puritán, „idejétmúlt Viktoriánus felfogása az emberi szexualitásnak, amely összemossa a vágyat a tulajdonjoggal”. A huszadik századtól kezdve sokan elkezdtünk visszatérni poliamor gyökereinkhez, követve a szexuális forradalmat, a feminizmust és az ebből fakadó megnövekedett női vagyoni függetlenséget. Ez a trend csak folytatódni fog.

Sokan megkérdezik tőlem, hogy az, hogy poli szüleim voltak, befolyásolja-e azt, hogy hogyan állok felnőttként a szerelemhez, ami egy fogós kérdés. Felnőtté válásom során a poliamoria volt számomra a norma, a monogámia idegennek és ésszerűtlennek tűnt. Tudunk egyszerre több barátot vagy családtagot szeretni, ezért az az elképzelés, hogy a szerelem csak egy emberrel működik, érthetetlen volt számomra. Jelenleg a húszas éveimet taposom, és általában több partnerem van, (bár ennek több köze van a libidómhoz, mint az elvi meggyőződésemhez). Nem tartom magam polinak, de nyitott vagyok akár arra, hogy több partnerem legyen, akár arra, hogy csak egy.

Az élet tele van fájdalommal és nehézségekkel; a többi szeretet és finom pizza. Arra a kozmikus szempillantásra, amit ezen a porszemnyi bolygón töltünk, mi lenne, ha elfogadnánk, hogy a szeretet az szeretet, akár különböző bőrszínű emberek között születik, akár azonos neműek között, akár poli formában? A szeretet elleni diszkrimináció a szív betegsége – és bőven elég az, ha csak a sok pizzától leszünk szívbetegek.

Vitrai Sára fordítása.

Vélemény, hozzászólás?

  • Nagyon tetszett az írás,…és ez a fajta közösség is tetszik! 🙂
    Biztosan jobban jártam volna gyerekként én is, és a testvéreim is,..ha kaptunk volna ennyi figyelmet, törődést, és szeretetet,…ahelyett, hogy apa nélkül, csonka családban anyánk szenvedését látva,..és a saját hátrányos helyzetünket meg élve küszködünk.
    Ha a poliamor családok elterjednének,…szerintem sokkal több boldogabb kiegyensúlyozottabb,..és elégedettebb ember élne a világon! 🙂 Sokkal kevesebben lennének frusztráltak, idegesek,…és magányosok. Mert bizony rengeteg házasságban élő ember magányos és boldogtalan. A meg oldandó feladatok nem csak két ember vállát nyomnák,…lazábban könnyebben élnék a mindennapokat. Ami azért sem lenne elhanyagolandó mivel az ilyen közösségben felnövő gyermekre több figyelem,…türelem és idő is jutna,…amit már később nem lehet pótolni. Aki pedig ilyen közösségben él,…az szerintem sokkal toleránsabb, odaadóbb, szeretet teljesebb emberré válik! 🙂
    Az is biztos viszont,…hogy ehhez a fajta család alapításhoz, olyan emberek egy öntetű döntése kell,… akikben meg van a szükséges nyitottság,…érzelmi intelligencia,…nagy adag önzetlen szeretet,..egészséges önbecsülés! 🙂 További sok sikert kívánok,..jó volt olvasni titeket! 🙂